AUP blogajánló

Sziasztok Unikornisok! 

Tudom, hogy rendeltek tőlem kritikát, és már bele is kezdtem a blog elolvasásába, de előtte úgy gondoltam, hogy megismertetem veletek az újonnan indult blogomat. Szóval, most egy ajánlót olvashattok a tollamból, igen, a saját blogomról. 

Az utolsó pisztolygolyó 

Fülszöveg/Bevezető:

Az iskola kemény hely tud lenni. Főleg két olyan személy számára, akik elvesztették a szüleiket gyerekkorukban. Bár mindketten jómódú családban nevelkedtek, s kifogástalan iskolákba jártak, az élet külön utakra sodorta hajóikat. Mi van akkor, hogyha megtetszik neked valaki, akit a barátaid elítélnek? Mit teszel, hogyha tanúja leszel egy gyilkosságnak, és csak egyetlen ember hiszi el neked a dolgokat? Mit teszel, ha szerelmes leszel valakibe, akit nem is ismersz igazán? Egy történet egy lányról és egy fiúról, akik nem azok, akiknek látszanak. Egy történet szerelmemről, fájdalomról és életről. Ha elolvasod ezt a sztorit, olyan világba csöppensz, amihez tíz körömmel ragaszkodnál, belőle még is menekülni szeretnél.

Részlet a prológusból:

„Kislány volt még, de pontosan tudta, hogy mi történt a szüleivel, hogy mi történt vele. Ismerte a halál szó fogalmát, és tisztában volt azzal is, hogy ez visszafordíthatatlan, hogy ő szerencsés, mert még él, még tudatában van mindennek, akkor is, ha az a minden neki most nagyon fáj. Könnyek gyűltek a szemébe, de egyszerűen csak megrázta apró kis fejecskéjét. Nem is biztos, hogy meghaltak, gondolta magában, lehet, hogy ők is itt vannak valahol a kórházba, takaróba csomagolva. Belső hangja rémisztően hideg volt, tudta jól, hogy nem így van, hogy a lehetetlenről próbálja meggyőzni magát, de nem adta fel. Egyre csak ismételgette magában a szavakat, míg el nem jutott az ajtóig. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy felérje a kilincset. Lenyomta és kilépett a hosszú folyosóra ahol emberek sokasága fogadta. Apró hangyának érezte magát a felébe magasodó felnőttek között, attól tartott, hogy valaki nem veszi észre és eltapossa, mint egy bogarat.

    Tíz éves létére elég apró, törékeny termetű, beteges gyermek volt, az anyja sokat hangoztatta, hogy ha így folytatja, nem nőni fog, hanem összemegy. Egy esős novemberi éjjelen látta meg a napvilágot, pont olyanon, mint ez volt, hetedik hónapra, koraszülöttként. Néhány napig az is kérdéses volt, életben marad-e egyáltalán, az orvosok ennek tulajdonítják be azt, hogy annyi baja van. Laktóz érzékeny, vas hiányos, asztmás, még is ő az egyetlen, aki túlélte a balesetet.

    Ahogy végignézett a folyosón látta a lámpákkal bevilágított várót, ahol a szomorú mosolyú ápolónő egy másik asszonnyal beszélgetett. Utóbbi magas volt, sötét haját kontyba fogta, és egy fekete ceruza fazonú szoknyát viselt. Hallotta, ahogyan az egyik kórterem kulcslyukán halk sírás szűrődött a nyüzsgő folyosóra. A hang irányába kapta a fejét, majd mire visszanézett az ápolónő és az ismeretlen hölgy, már szinte előtte álltak. Előbbi hamar kiszúrta így megszaporázta lépteit, majd halk, szinte babusgató szavakkal visszaterelte a kórterembe, ahol már csak egy aprócska víztócsa árulkodott ottlétéről. 

- Te Emma vagy igaz? Az én nevem Amanda. Én vagyok a nagynénéd - kezdte a szoknyás. Emma neve hallatán felemelte a fejét és egyenesen az ismeretlen nő szemébe nézett. Hidegek és szürkéskékek voltak, akár a márvány, még akkor is, ha ezt próbálta kompenzálni viszonylag kedvesnek mondható mosolyával.”

„A csöndes útszakaszon csupán egyetlen házban égett a villany. A kertváros esténként mindig néptelen volt, a lakók ilyen későn, hajnalban már mind aludtak. Az említett ház nappalijának fényesre mosott padlóján egy tizenegy év forma, sötétbarna hajú fiúcska térdepelt, potyogtak a könnyei. Lábán édesanyja feje pihent, Aiden tenyerei a mozdulatlan arcot simogatták. Az egykor olyan szép, mindig csillogó barna szemek most élettelenül meredtek a semmibe, mintha tükrök lettek volna csupán. Minden olyan gyorsan történt. Arra sem volt ideje, hogy a mentőket hívja. Az anyja egyszerűen csak elesett a szoba közepén, felakadtak a szemei, és hirtelen megállt a szíve. Aiden végignézte, egy pillanatra sem ment el a test mellől, csak az ölébe húzta, amennyire tudta. Ő volt neki az egyetlen, akire számíthatott. Az apja elhagyta őket három éves korában, azóta egyszer sem látogatta meg, a nagymamája pedig tavaly hunyt el végelgyengülésben. Nem akarta elfogadni, hogy az édesanyját is el kell veszítenie.

Csak ült ott, egyik kezével az anyja arcába kapaszkodott, a másikkal a telefont fogta. Tudta, hogy vége, hogy nincs értelme, mégis kihívta a mentőket, hogy elvigyék tőle, hiszen elég bűnügyi sorozatot látott ahhoz, hogy mi történik, hogyha egy halottal nem bánnak megfelelően.

A halk hüppögésének szimfóniáját kopogtatás törte meg. Óvatosan tolta le magáról édesanyját, felállt, letörölte a könnyeket az arcáról, bár ezzel nem tudta takarni, hogy legalább egy órája sírt, a szemei már egészen kipirosodtak. Kinézett a kukucskálón,  fel kellett ágaskodnia valamennyire, hogy felérje, s miután megbizonyosodott arról, hogy valójában a mentősök érkeztek meg, kinyitotta az ajtót. Nem is egy, hanem négy férfi lépett be a házba, az egyik óvatosan megfogta Aiden csuklóját és átvezette egy másik szobába, ami a bútorokból ítélve konyhaként szerepelt.

- Me...meghalt igaz? - kérdezte, a hangja remegett, ahogyan a kezei is. Kihúzta az egyik széket és leült rá, félt, hogyha más szájából hallja majd a nyilvánvaló igazságot elszédül. Így is az ájulás szélén állt, reszkettek a végtagjai, hevesen hullámzott a mellkasa, a torka és a tüdeje elszorult, nem kapott levegőt. Megmarkolta a széktámláját, többször is előfordult már vele ilyen, az orvosa ezért is írt neki fel asztma pipát, de eddig nem nagyon volt szüksége rá.”

Ezt a blogot, azoknak ajánlom, akik szeretik a romantikát, és az akció/thriller/krimi műfajú történeteket. Akik nem riadnak vissza a haláltól, a vértől, a talányoktól, hanem egyszerűen csak belevetik magukat a dolgok közepébe, és a szereplőkkel együtt próbálják kitalálni, hogy mi is folyik tulajdonképpen körülöttük.